Despite continuing advances in therapeutic strategies, survival of childhood medulloblastoma (MB) patients has reached a plateau in the past decade. Current clinical approaches divide patients into average- and high-risk treatment categories, although this categorization does not take patient heterogeneity into account. Advanced genomics has initiated an exciting transition that lead to a consensus of four distinct molecular entities within MBs (WNT-activated, SHH-activated, Group 3 MB, and Group 4 MB), each with distinct origins, demographics, molecular alterations and clinical outcomes. Within each of the four primary subgroups additional subtypes started to emerge with distinct biological backgrounds and clinical outcomes. Here we summarize subgroup-specific genomic alterations, affected signaling pathways and potential prognostic biomarkers. The poor prognosis associated with recurrent disease is responsible for the stagnant survival rates. Nevertheless, the mortality is unlikely to change without new biomarkers linked to different mechanisms of pathway activation.
A gyermekkori medulloblasztóma (MB) túlélési statisztikái az elmúlt évtizedben a terápiás beavatkozásokat érintõ fejlõdés ellenére nem javultak. A jelenlegi klinikai ajánlások alacsony, illetve magas rizikóval rendelkezõ betegek kezelésére vonatkoznak, azonban ez a besorolás nem veszi figyelembe a rizikócsoportokon belüli heterogenitást. A genomika fejlõdése és a genetikai információ felhalmozódása izgalmas folyamatot indított el az MB alcsoportokra való felosztásában, melynek eredményeképp a jelenlegi konszenzus négy molekuláris alcsoportot különít el („WNT-aktivált”, „SHH-aktivált”, „Group 3”, és „Group 4”). A négy alcsoporton belül további altípusok különíthetõk el, eltérõ biológiai háttérrel és klinikai kimenettel. Jelen tanulmányunk célja az alcsoport-specifikus genomi eltérések, érintett jelátviteli útvonalak és a lehetséges új prognosztikus biomarkerek összegzése. A stagnáló túlélési statisztikát elsõsorban az áttétes megbetegedéshez, illetve relapszushoz vezetõ molekuláris hibák eredményezik. A mortalitás csökkentéséhez szükség lesz a megváltozott jelátviteli mechanizmusokra vonatkozó biomarkerek azonosítására.